Túl a csúcson… 2008.04.06.

Nem tudom ki volt már úgy, hogy be volt zárva egy sötét szobába és akármerre próbált kijáratot találni, egyszerűen csak a sötétséget szelte ketté lépteivel és nem találta a biztonságot, vagy kiindulási pontot jelentő falat. Na, velem is valami hasonló történt a hétvégén, igaz nem sötét szoba volt, ahol közlekedtem, hanem egy magas hegy gerince, ami a legjobb esetben is 1,5 méter széles volt, és a sötétség helyett hófehér ködbe burkolózott minden körülöttem. A látási távolság kb. 10 méter volt jobb esetben, ami nem lenne olyan gáz, ha az ember alatt nem 600 méter mélység lenne mindkét oldalon. De én nagyon élveztem, teljesen feldobott a veszély. Végül is leértem, mint olvashatjátok, de azért néha bennem volt a félsz érzés…

Tehát a közeli Urkiola Nemzeti Parkban jártunk kirándulni. Kétfős csapatunk bővült még egy finn sráccal (Tuomo) is, így hárman vágtunk neki a csúcsot, az Anboto-t meghódítani. Sajna Tuomo nem volt valami merész gyerek, megijedt a magas hegytől, vagyis inkább attól, hogy néhol tényleg alig lehetett közlekedni, és elég veszélyes is volt. Nekem pont ez tetszett. :) Tehát Peti visszament vele egy viszonylag biztonságosabb szintre és onnan próbálták megközelíteni a csúcsot. Én pedig nekivágtam egyedül a kalandnak, egy szál pólóban. Kb. 800 méteres magasságban váltunk szét, hogy majd később találkozunk, ha nem is az Anboto-n, de akkor majd lent a kereszteződésnél. Nem mondom, néha belegondoltam, mi lesz, ha megcsúszok, vagy beszorulok valahova, esetleg eltörik valamim, de akkor nem nagyon érdekelt. Szerintem mást se érdekelt volna nagyon, ha történik velem valami, észre se vették volna, ha nem hallanak többet rólam, talán Petit egy kicsit, hogy miért nem veszem fel a telefont, mivel én hívni nem tudtam, nem volt pénz a telefonomon (no tengo dinero en mi móvil).

Fentről csodálatos volt, vagyis lett volna a kilátás, ha nem burkolódzott volna ködbe az egész hegy, de hát nem volt szerencsém. Sokszor tényleg csak mentem előre, tudtam, hol van a csúcs nagyjából, eltéveszteni nem nagyon tudtam. Két csúcsot megtaláltam a hegyen, de a főcsúcsot, az Anboto-t sehol nem leltem. Már végigmentem a gerincen, és kiértem a hegyvonulat végére, de sehol nem volt. Felmerült, hogy valahol lehet, le kellett volna térnem egy másik gerincre, de hát nem volt olyan. Mivel visszamenni már nem volt idő, a buszt el akartam érni, a többiekről semmit nem tudtam, elkezdtem lefelé ereszkedni, ami szintén nem volt egyszerű, mivel nem sokat láttam, hogy merre is kellene mennem. De mivel az érzéseimben mindig is bíztam, a lefele út is sikeresen megtörtént, csodálatos helyeken jártam, elmondani nem nagyon lehet. Látni kell. Tehát, ha jön valaki, ezt mindenképp meg fogja nézni. J Lefelé menet találtam vulkáni tufát, vagy valami hasonló kőzetet, szerintem az volt. Anna van belőle minta. És mikor majdnem leértem akkor hívtak Petiék, hogy hol vagyok, ők most értek az Anboto-ra. Na szép, akkor mégis fent van. J Kiderült én is voltam ott, fotóztam is, csak a táblát, ami jelzi a csúcsot nem találtam meg, mivel a másik oldalról kerültem a fejszét tartalmazó hengert, ami az Anboto-t jelképezi. :) Így már nyugodtan haladtam a megbeszélt találkozóhelyhez. Mivel egy szál pólóban rohangáltam a hegyen a kezem kissé lefagyott, de nem éreztem hideget, gondolom a kaland, a veszély felfűtött rendesen. Peti és Tuomo kb. negyed óra késéssel meg is érkeztek a kereszteződéshez. Hazafelé már jó volt a meleg buszban felolvadni… :)